Harcok Felső-Háromszéken
A nap egyébként csupa izgalmakban telt el. Már reggel repülőtámadásokkal kezdődött. A szemünk láttára gyújtóbombákkal felgyújtották Altorját és Szentléleket. Ezek már orosz gépek voltak, de a románok még mindig német felségjelű gépekkel szemtelenkedtek, folytonos riadalomban tartották az embereket alacsony repülésükkel. Rálőni sem mertek a katonák, félve, hátha mégis német gép.

Polgári helyzet
Általános pánik. A polgári közigazgatás felmondta a szolgálatot, a vezetők itthagyták a népet. A rendőrség is elmenekült, sőt, a katonai közigazgatási parancsnokság is elhagyta állomáshelyét.

A feltűnő sietséggel végrehajtott távozásuk csak fokozta a pánikot.
A szövegezést azért készítettük, hogy adjam át a parancsnokságnak esetleges szóbeli kiegészítések kíséretében. Az írásbeli szövegezéssel nem mindenben értettem egyet, mert én minden gyengeség okának a primitív felfegyverzést és a létszámhiányt tartottam. Mert el kellett fogadnom a gyűjtőszázad embereinek elbeszéléseit — ha azok kicsit túlzottak is voltak —, hogy zászlóaljnyi ellenséges erőkkel szemben mi a legjobb esetben csak szakaszokat tudtunk bedobni. Katonáink ócska Mannlicherekkel harcoltak a géppisztolyok, gépágyúk és aknavetők ellen. A vezetésben is akadtak hibák. Az öreg tartalékos tisztek egy része nem állt a helyzet magaslatán, bár az is igaz, hogy a legelemibb összeköttetések is hiányoztak a bedobott egységek között. A szakasz- vagy századnyi egységek teljesen magukra hagyatva teljesen elbátortalanodtak.

Nem kaptak senkitől felsőbb parancsot, nem volt biztonságérzetük, mert a románok a hegyi ösvényeken a hátukba vezették az oroszokat. Ez történt a Lóbércen, a Nagy Sándor és a Nemere szakaszon, a 24/1. és a 24/2. erődszázadoknál is.

A Felső-Háromszéken harcoló csapatok létszáma talán összesen az ojtozi szakasz védelmére lett volna elegendő, de nekik az Úz völgyétől Kökösig kellett tartaniuk a Kárpátok vonalát mintegy 70—80 kilométer szélességben. A csoportparancsnokság már az első napokban visszavonult Kézdiszentlélekről a Bálványos-vár alatti Csiszárfürdőre. Ez legalább 31 km-es távolságot jelentett a harcoló csapatoktól, melyeknek szétszórtan, mostoha helyeken kellett felvenniük a harcot a túlerőben levő ellenséggel. A tartalékos tisztikar bizony magára hagyatottnak érezte magát, de sok helyen megállták a helyüket így is. A csellengés sem volt általános tünet. Erre igazán komoly bizonyíték volt a 24-es határvadász zászlóalj, melynek olyan századparancsnokai voltak, mint Schuth Tibor és Pusztay István százados, Vargha főhadnagy, akik maguk mutattak jó példát. A legénység között éltek, szerették, féltették katonáikat és tartalékos tisztjeiket. Nem a rangjuk, hanem emberségük szerint becsülték az embereiket. Sajnos, ezek a derék fiatalemberek mind hősi halált haltak a harcok során.

Közzéteszi: Sylvester Lajos

www.3szek.ro/cikk/36009